De írni és mutogatni szabad, jöjjön hát egy kis családtörténet!
Apai ágon az ükszülők Selmecbányán éltek. Tizenkét gyermekükből hatan érték meg a felnőttkort, ők szétrajzottak az ország minden tájára, volt, aki egészen Nagyváradig ment és ott telepedett le. Dédszüleim Lőcsén éltek, a dédapa pénzügyi tisztviselő volt a Városházán (a vér nem válik vízzé! :) de amikor Trianon után nem tette le a hűségesküt a cseh kormányra, mennie kellett a négyből akkor már csak három élő gyermekével. Hónapokig vagonban laktak,ahogy a többi menekült, aztán a Mária Valéria-telep, végül pedig az Üllői úti "városi házak"-ban találtak otthonra.
De térjünk vissza Lőcsére, ahol békesség volt, nyugalom, és amire - az elbeszélések szerint - mindig az otthon örömével gondoltak vissza.
2009-ben, a kórus felvidéki útján jártunk ott. Nagynéném pontos eligazítása alapján megkerestem a Fő térhez közeli Zárda utcát és abban a házat. Egy másik világban talán most én is ott élnék...
Lehet, hogy ezért kaptam idehaza kárpótlásul a hegyet. Az én hegyemet...
A lőcsei Városházának "A fekete város" c. filmből is jól ismert épülete.
Ottjártunkkor éppen tetőtől-talpig föl volt állványozva, a lábas része is teljesen leponyvázva.
Egy másik ismert részlet Lőcséről: a Fő téren a Thurzó-ház,
a magyarországi reneszánsz építészet egyik szépsége.
És, íme a Zárda utca.
Ez lehetett a ház.
Itt pedig a kilátás az utca végéről. Tényleg jó lehetett Lőcsén élni.