Mert irgalma örökké megmarad

Nekem mindig a december 30. az összegzés, a hálaadás napja, mert a Szilveszter az közös és mozgalmas, még akkor is, ha estére már csak itthon vagyok.

Ebben az évben talán több volt a rossz és a bizonytalan, mint a jó, mégis a hála él bennem, olyan ösztönösen, hogy meg se kell fogalmazni.
A jó és a rossz pillanatok, események mozaikkockái - még ilyen alig-távolból nézve is - sorban a helyükre kerülnek, és Isten szeretetének színes képévé állnak össze. Képpé. amiben minden jelenetnek helye van: a vízparti nyaralás felszabadultságának, a munka felelősségének, a mentősök megnyugtató és biztonságot adó jelenlétének, amikor értem jöttek, a frissen megjelent újság kézbevétele örömének, és a kép alsó sarkában elfér a totálisan beázott fürdőszoba is, mert onnan lejjebb már úgyse folyik a víz :)

Itt vagyok - talán ez a legtöbb, amit erről az évről elmondhatok. És itt vannak azok is mind, akik kedvesek nekem. Idén senkitől nem kellett búcsút vennem, sem visszahozhatatlanul, sem pedig esendőségünk következtében viták, félreértések, harag eredményeként.

Az évértékelésünk, azt hiszem, nem is annyira attól függ, hogy milyen volt az évünk, hanem, hogy mi magunk milyen szemmel tekintünk rá. Idén ennek a látásnak az ajándékát köszönöm meg.

Ma délután a hegyen

"Hamarosan megszületik Jézus, aki magára veszi gyöngeségünk terhét."

(Ferenc pápa mai Twitter-üzenete) 

Boldog Karácsonyt kívánok mindenkinek, 

aki rendszeresen 

vagy éppen most erre jár! 

 

Szépség és ........

.... békesség, ...várakozás, ....ünnep, ....... csönd, .....advent

Tegnap délután hirtelen még el kellett mennem valahova, amit nem is terveztem és egyáltalán nem is hiányzott. Amint ennek morcosságával igyekeztem, a visszafele útban olyan ajándékot kaptam, hogy csak ámultam a gyönyörűséges naplementén, és ha nem fázott volna annyira a lábam (na, ezek azok, amiktől mindig vissza tudunk térni a világba :) legszívesebben végig gyalog jöttem volna le a hegyről.
Ha lesz még ilyen derült, tiszta nap, neki is indulok csak ezért a látványért (bár a keresgélt ajándékok után mindig marad valami hiányérzet, míg a váratlanokat csak be kell fogadni).
Ühüm, ez most bölcsesség volt, tudom, de csak akkor jöttem rá, miután leírtam :)

Igen, advent

Hát, ilyen se volt még, amióta blogok a blogok. Az advent mindig kitüntetett idő volt a számomra. Most is az, csak éppen ide nem jut el. Olvastam ma egy jó mondást az FB-n: Nyakunkon a karácsony, pedig a szívünkben kellene lennie :)

Körülbelül így, de én még a karácsonyt se okolhatom, egyelőre még a nyakamig se ért el. Helyette ezer napi dolog, munka, egyebek, válságmenedzselés. Azért advent és csönd is van és jól van így.

De mégiscsak legyen egy kép és egy vers:

A kép a fázós adventi koszorúmé, amelyik kötött sálat visel.

A vers pedig egyik, amit szeretek:

Puszta Sándor:
 

Bennünk fénylő csillag

sírásra görbült a szánk

amikor a legszebben akartunk énekelni

gyáva lett bennünk az öröm

ahogy boldogok akartunk lenni

induljunk szívünk dzsungelében

az embert megkeresni

a jóságot még ma

el kéne kezdeni

óh bennünk fénylő csillag

merj már megszületni


(Vers még lehet máskor is.)

Már itt is van reggelem :)
És még japán turisták sincsenek hozzá.

Ez meg ma reggel volt, mégha csak rövid ideig is. Mindenki a mi szobánkba jött át fényképezni, mert onnan volt a legszebb. Igen, azok a pamacsok hópelyhek. Hatalmas, szép hópelyhek.

Ősz

nem is a legrosszabbak közül való (mármint az ősz), mozgalmas, alagút végés, születésnapos sok készülődéssel (nem, nem az enyém, nem vagyok én Vacskamati, hogy minden szerdán legyen :), tervezgetős, túlélős és hideg. Az egyéb gondokról meg minek beszéljünk? Azok jönnek, aztán vagy megoldódnak vagy nem, de így is - úgy is túljutunk rajtuk.
Szóval, élet - a blogon kívül.
Persze, fényképekkel is adós vagyok még csavargásból kifolyólag. Meg értelmes szóval, bejegyzéssel...
Majd adventre kitalálok valamit, azt az időszakot mindig szeretem. És perceken belül itt is lesz. Mutattam tavaly a kötöttsálas, koszorús ajtódíszemet? Szerintem nem, mert nem fényképeztem le, pedig nekem nagyon tetszett. Lehet, hogy idén is ugyanaz lesz. Legfeljebb rájönnek, hogy ismétlés és nem vagyok trendi.

(Igen, ez még három héttel korábban volt az Újközben. Aztán most azzal egyelőre be is fejeződött a temető-járás. Majd gyújtok itthon gyertyát.)

Szent II. János Pál pápa emléknapja van ma.

A tegnapi eső után ajándékba kapott gyönyörű őszi időben Rákoshegyen és Rákosligeten jártunk.
Rákoshegyen állították fel az országban az első szobrot róla. Nagyon megtetszett a szobor, mert olyan emberien, megrendítően ábrázolja törékenységében.

Búcsúpillanat

Persze, hogy nem ma készült, még a múltkori szép napokban. Csak nem gondoltam, hogy ez lesz az utolsó.
Ma elvették tőlem a reggeleket. A Duna-partot a reggeli fények játékával, a hegyeimet szemben, az Országház kőcsipkéin bujkáló napsugarakat, a trappolást a még üres téren át. De elvették az esti csillogást is, és főképp elvették az otthonommá lett házat, amelybe pont idén negyedszázada, hogy először tettem be a lábamat.
Kaptam helyette egy csili-vili üvegházat, ahol minden lépésünket számkódok és kártya figyeli, és valahogy olyan furcsán mutatunk az egészben. Mit tehet ilyenkor az ember gyereke, összekapaszkodik a többiekkel, megpróbálja megőrizni a humorérzékét, és elhatározzák, hogy ezt is kibírják. Mert muszáj.

Járom az utam, a macskaköves utam..., pedig én nem is ott születtem.
Bumlizhatok is miatta majd' egy órával többet naponta.

Esőben jó nézni

merthogy a jövő hétre, talán már holnapra is azt ígérik.

A Mátra tavaly ilyenkor, ahogy a gugli látta az én szemem után szabadon

Belvárosi sziluett napkeltekor
(naná, hogy az irodám ablakából :)

Erntedankfest

A német nyelvterület hagyományos ünnepe, ha szó szerint akarjuk fordítani termény-hálaadás, de a netes német-magyar szótár aratóünnepnek nevezi. A lényeg, hogy megköszönik az Úrnak a mindenfajta learatott, leszedett, begyűjtött termést. Boldog bajorországi ösztöndíjas koromban élőben is részese lehettem: a templomban, az oltár előtt kosarakban van felhalmozva a szőlő, alma, szilva, kukorica, sütőtök, minden, ami ősszel már a kamrában van. A megáldott terményeket részben hazaviszik, részben pedig szétosztják a rászorulók között. Október első vasárnapján tartják, de idén most a helyi német nemzetiségi önkormányzat ma ünnepelte. Jó hangulatú, népes látogatottságú esemény volt, mint általában az ilyenek a hegyen, ami, bizony, még a nevében is őrzi a budai Vár visszavétele után betelepült svábok emlékét. Vacsorára ma én is az ott kapott kenyérből ettem, és legalább megvolt a napi levegőn levési és mozgási penzumom, most meg gyorsan teljesítem a számítógép előtt ülésit is :)

Amióta az eszemet tudom

Változatlan formában már csak nagyon kevés olyan hely, és különösen olyan bolt van a környéken, ami a kezdetektől része az életemnek. Összesen hat ilyent tudok összeszámolni.

A közért, ami ma is ugyanúgy közért, még ha másképp hívják is, de még a kiszolgálós csemegepult is megvan benne, és édesanyám '56 után, amikor kitették az állásából, itt dolgozott a raktárban. Gyerekkoromban mindenki ismert az üzletben, ahogy én is őket, én voltam a kis Évike, szinte hazamentem mindig, ha átszaladtam valamiért.

A virágbolt, ugyanott, ugyanúgy, hiába lett azóta a városban nálunk a legmagasabb  az egy főre jutó virágboltok száma. A virágbolt mai dolgozóival is köszönő, reggelente pár szót váltó jóviszonyban vagyok, mint őslakos.

A cukrászda... Ó, a cukrászda! A neve ugyanaz, ha nagyvonalúak vagyunk, akkor a belseje is, de a kerthelyiséget már befedték, azzal bővítve az üzletet. Itt ettem az ötvenfilléres fagyikat, egyáltalán, ez a cukrászda jelentette az ünnepet, a csomagolt süteményeket, a Bambit, a biztos pontot az életünkben. És amikor a nagynéném ritka látogatásaikor mindig egy százforintost gyömöszölt a markomba, "cukrászdára" megjegyzéssel, emlékszem, annyira csodálkoztam, hogy minek ennyi pénz cukrászdára, amikor ott alig pár forint minden, és szépen odaadtam a pénzt anyunak.

Egy presszó -, mindig volt, és ugyanúgy van ma is, ugyanazon a néven. Felnőtt koromban néhány találkozást bonyolítottam le ott, egyébként nem jártam - nem jártunk oda, viszont évtizedek óta a kertjében veszem a karácsonyfát ugyanattól a zalai árustól.

Trafik - ez egy kis csalás, mert ma már nem is így hívják; lesötétített üvegű nemzeti bolttá avanzsált, pedig de sokat szaladtam le ide cigarettáért (Terv, Fecske), gyufáért, lottóért, annyi mindenért, mert még csak át se kellett menni az úton. A régi trafikossal-mai tulajdonossal, nálam idősebb asszony, tegeződő, baráti viszonyban vagyunk, épp a múltkor még az autójába is fölszedett, amikor caplattam a hegyen.

Szemfelszedő - itt is kell egy kis rugalmasság, mert a bolt ugyanott, ugyanúgy, ráadásul harisnya és zoknibolt, csak a leszaladt szemeket nem viszi már oda senki, és közöm sincs a mai eladóhoz, pedig itt is kis Évike voltam régen, és ide vittem át büszkén felszedetni az első nylonharisnyámat.

Ezzel a hat már meg is van, mert ez az utolsó közben jutott eszembe, de már más is, úgyhogy lehetne az nyolc is, egy hentessel kibővítve.

De most maradjunk a lényegnél, amiért ez az egész bejegyzés íródott: a papírbolt. Megszűnt a papírbolt! Életemnek, a cukrászda mellett, ez volt a másik fontos színtere. Itt vettük meg a számolókorongokat, a kék bekötőpapírt, a piros szegélyű címkéket, a postairónt, mindent, mindent, ami kellhetett. Később már műanyag füzetborítókat, a tollakat, az elefántos radírt, a szögmérőt. De itt válogattam a karácsonyi képeslapokat és a csomagolópapírt is, vettem a tubus ragasztót, és boldogan legelésztem mindazon dolgok között, amit csak tartanak egy papírboltban. Nagyon szerettem odajárni! Egy idős házaspár vitte évtizedek óta, mostanra beleöregedtek, belefáradtak, és a családban nem volt, aki továbbvigye az üzletet.
Itt árválkodik kipakolva, mi meg szomorúan és kíváncsian várjuk, milyen bolt költözik a helyére. Egy füzetért pedig, ma délután, elballagtam a plázába. Ez van.
A cégtábla még őrzi egy darabig, aztán már csak az emlékeink. A táblán a szó még a régi, beleillene egy Weöres Sándor versbe :)

Öröm és bódoccság

- ahogy egy ismerős kislánya mondta kicsi korában.

A boldogságnak sokféle arca van, mindig személyre szabott.

Kevesen ismerik például azt az érzést, amikor az estéken, éjszakákon át (mert dógozó emberek mikor máskor tegyék?) - többek munkájával készített újság egyszerre csak összeáll, nyugodt szívvel lehet a nyomdába küldeni, és másnap jóleső elégedettséggel kézbe venni a friss, nyomdaszagú példányokat. Amikben még nem találtad meg a benne maradt hibákat, mert azok biztosan lesznek, de azért vannak az olvasók, hogy rátaláljanak :)

Huhh, innentől negyedév nyugi.

Amikor osztálytalálkozóra mész, csak olyan időközire, és jó újra együtt lenni, bármilyen furcsa is látni, ahogy együtt öregedtek.

És amikor egy merész döntéssel sikerül lelassítani a munkahelyi mókuskerék forgását, ami csak vágyott elképzelés volt mindig, és, íme, összeállt ez is. Vagy nem sikerül, de a kocka már iacta est, a következményeken még ráér gondolkozni.

Amikor békességet tudsz teremteni; törékenyet vagy tartósat, ez már nem a te hatalmad és feladatod, csak az az első lépés.

És az az nyugalom, amikor tulajdonképpen nem történik semmi, hiszen nem is voltam sehol :)

Sárga, sárga sárga! :)

Micsoda felszabadultság, hogy magamnak írom a blogot!
Akkor megőrzök egy pár csuda sárga virágot :)

Tulicat - egy igen különleges macskafajta :)

Hát akkor 60!

Ugyan még csak holnaptól igaz, de hát minden rendes nagy ünnepnek van előestéje, és akkor ez a mai. Nem utolsósorban ma még 59 éves vagyok. Holnap már 60.

Furcsa. Nem annyira nehezen megszokható, mint amikor egyik évszám után januártól már egy másikat kell leírni, mert ezt az évszámot ritkán kell írásba adni. Mondani kicsit gyakrabban, arra majd oda kell figyelni.

Összegezni kéne, de mit is? Amire visszagondolok, amit megfogalmazhatnék, annyira személyes, hogy nem teszem ki a pont ma 25 éves világhálóra.

Tervezni? Örülni annak, hogy lehetnek és vannak még terveim, céljaim, feladataim.

Megköszönni? Igen… „Lelkem szorosan átölel téged és a jobbod szilárdan tart engem.” (62. zsoltár)  Így vagyok, így lehetek. Hatvan éve…

Tudom, akkor is éppen szerda volt, délelőtt fél tízkor. Anyu izgatottan kérdezte: Tanár úr, kisfiú? Kislány? A nagytekintélyű Schilling tanár úr pedig nem túl biztatóan felelt: Kismacska.

És mégis :)

Távgyaloglás - gyalog jöttünk, mert siettünk

Távgyaloglásban, a versenyek végére, csapatot is tudnánk indítani, de ez egyéni versenyszám, hát induljanak akkor külön-külön, úgyis a célba érkezés a fontos.
Hárman vannak, más-más nemzetekből, ahogy az olimpiához illik. Életkor szerint is különböznek. A távgyaloglás ugyan 20 meg 50 km-es, ők pedig sokkal messzebbről jöttek, éppen ezért megengedett, hogy segédeszközt is igénybe vegyenek, mégpedig tevék formájában. A mezük se éppen praktikus a versenyzéshez, a palást eléggé nehezíti a járást, a korona talán véd a napsütés ellen, és még az ajándékokat is cipelni kell. Akkoriban a pálya felfestése még elég kezdetleges volt, úgyhogy egy sokkal jobb iránymutatót kaptak: fényes csillag vezette őket.
A hivatalos nevezési listán nem találjuk ott a nevüket, valahogy lemaradt, de a szurkolók szájról-szájra adták: Gáspár, Menyhért és Boldizsár.

 
A cél az ünneplő stadion helyett egy kis ház volt, ahol egy család várta őket. Bizony, bizony, nem alig két hétig tartott az út, Karácsonytól Vízkeresztig (és ha így néznénk, akkor talán inkább a téli olimpián kellene indítani őket), eltarthatott az másfél évig is. Így történt, hogy már nem a barlangban hódoltak a Gyermek előtt, hanem egy házban találhattak rá.

Ők nem egészen a mai kor sportolói voltak: nem őket segítették a szponzorok, hanem a célba érkezés örömére ők adtak ajándékot: aranyat, tömjént és mirhát.

Még egy különlegesség volt a versenyszámban, figyeljük csak a hangosbemondót az eredményhirdetésnél! A célba érő versenyzők között a célfotó se tudott dönteni. A távgyaloglás első helyezettjei holtversenyben: a háromkiráááályooook!

A záróünnepséget - egyéb fontos műsorszámok miatt - idén most nem közvetítjük.

Vadvízi kajak - a leghatalmasabb Úrnak akarok szolgálni

Lassan végéhez közeledik a horgony-olimpia is. Itt nincsenek botrányok, csalódások, versenyzőink nem maradtak el a várakozásoktól. Küzdelem az van bőven, és az érmek egyformán szépen csillognak, vigaszágnak pedig még mindig ott a tisztítótűz, onnan is be lehet kerülni a győztesek közé. Doppingügy se volt még, igaz, ellenőrzés sincs, dehát minden meg van engedve, csak nem minden használ. (1Kor. 10,23)
Ja, és van olimpiai himnuszunk is: 1Kor. 13., meg zászlónk is, de most lobog, majd csak a záróünnepségre hozzuk le.

Mai versenyzőnk igazi atlétatermet, szinte óriás, csak egy baj van vele; úgy tartják, nem létezett.
Szent Kristófról van szó, akinek a létezését történetileg nem lehet egyértelműen igazolni, mégis a legnépszerűbb szentek egyike. A pogány Kristóf igen büszke volt daliás termetére, karja erejére, s úgy érezte, nem szolgálhat akárkit ilyen adottságokkal; gazdaként kijár neki a világ leghatalmasabb uralkodója. Vándorútra kelt hát, hogy megkeresse. Első gazdája, egy király, azzal okozott csalódást, hogy félt az ördögtől. Kristófnak sem kellett több, beállott az ördög szolgálatába. Az ördög viszont azzal ábrándította ki, hogy egy út menti kereszt láttán szállt inába a bátorsága. Kristóf ekkor határozta el, hogy Krisztust fogja szolgálni.
Amikor Krisztust kereste, egy remete azt a tanácsot adta neki, hogyha Krisztussal akar találkozni, keresztelkedjék meg és legyen a felebarátai szolgálatára. Kristóf megfogadta a tanácsot.
Volt ott egy folyó, melyen a zarándokok mindig csak nagy félelemmel tudtak átkelni. A remete azt ajánlotta Kristófnak, hogy hatalmas erejét itt állítsa az emberek szolgálatába, azaz, ha a folyóhoz érkezik valaki és fél a víz sodrától, segítsen az átkelésben. Kristóf készített magának egy kunyhót a folyó partján, abban élt, s egy nagy botra támaszkodva sorra átvitte a folyón az utasokat.
Egy éjjel úgy hallotta, mintha a nevén szólították volna. Egy szegényes külsejű gyermek állt kunyhója előtt, és a segítségét kérte. Kristóf szívesen teljesítette kérését, már csak azért is, mert a kicsi könnyű tehernek ígérkezett hatalmas vállai számára. Amint azonban a folyó közepe felé tartott, a teher mind nehezebb lett, mintha ólmot cipelt volna. Csaknem a víz alá merült a súlya alatt, s minden erejét össze kellett szednie, hogy átérjen a túlsó partra.
Ott azután a kisfiú így szólt hozzá: ,,Ami a válladat nyomta, több volt, mint az egész világ. Istened volt az, akit áthoztál, én ugyanis az a Krisztus vagyok, aki a leghatalmasabb és akinek szolgálni akartál.''
Kristóf neve is ezt jelenti: Christophorus - Krisztus-hordozó.

Kristóf ezután fáradhatatlanul térítette az embereket. Jó szolgálatot tett neki a botja, amely a csodás átkeléskor a földbe szúrva kizöldült. Nemcsak azok a katonák tértek meg szavára és csodáira, akiket az elfogatására küldtek, hanem az a két szolgálólány is bátran vállalta a vértanúhalált, akiknek a börtönben el kellett volna őt csábítaniuk.
Miután Kristófnak sem a máglya tüze, sem az izzó sisak nem ártott, kirendeltek négyszáz katonát, hogy nyilakkal célba vegyék, de a nyilak egy kivételével megálltak a levegőben. Az az egy a bíró szemébe repült. Végül lefejezték Kristófot, de még a vérében is erő volt: meggyógyult tőle a bíró szeme.
Szép a legenda, Kristóf pedig az útonjárók védőszentje lett. Azt is tartja a hagyomány, hogy amelyik napon Szent Kristóf képét látja valaki, aznap nem fog meghalni vagy nem éri baj az úton, mind a két változatot hallottam már. Nekünk jó, mert a templomunknak az út felőli oldalán Szent Kristóf látható, csak jó felől kell jönni :)

Eddig szinte nem is én voltam, mert még egy vers se szerepelt, most legyen kettő is, egy egész és egy idézet:

 „Folyó, sötét éj, förgeteg,
bár átvihetném vállamon
aprócska üdvösségemet."
 
(Nemes Nagy Ágnes: Szent Kristóf)


 
"Mi a fontosabb? élni mélyen
egyetlen képet, ami van,
mint Szent Kristóf a parti fényben,
vinni a fiút magasan,
s elmerülni, hogy odaérjen?
 
(Bertók László: Mi a fontosabb? részlet)

Műugrás - nincs mód nem menni, ahová Te küldtél

 
Ez a műugrás ugyan nem egészen jószántából történt Jónás prófétának, hanem - mit szépítsük? - egyszerűen belehajították a vízbe. Az ugrás kivitelezése valószínűleg nem sok pontot ért volna, döntőbe se jutott volna vele, de a cethal gyomrába igen. Ott feküdt három napig, bibliai előképeként a sírban nyugvó Jézusnak. A történet ismerős a Bibliából és Babits: Jónás könyvéből. Idézetként az utóbbi sorai jutnak minduntalan az eszünkbe.
Ha mégsem jutnának, tessék újra elővenni, érdemes! Nemcsak a szállóigévé lett „vétkesek közt cinkos, aki néma" miatt, hanem ilyen kedves sorokért is: „és örüle Jónás módfelett a töknek".

Megkapó, gyönyörű történet Isten irgalmáról, türelméről, a Vele való tusakodásról.

Jónás próféta a babiloni fogság előtt élt, a 12 kispróféta egyike. Történetét sokkal később írták le annak bizonyítására, hogy Isten nemcsak a választott népet szerette, hanem a pogányokat is, velük is törődött.
Jónás imája pedig - ami már a költő toldaléka - meghaladja a versenyszám kereteit.

Ja, és a medence vizével se volt probléma!
Kedden folytatjuk.

(Horgony) - Olimpia

Furcsa a cím, de ha van itt még nagyon-nagyon régi olvasó (szerintem akad, nem is egy, mondjuk kettő :) ők emlékeznek arra, hogy a boldogult fríblogos időkben volt egy Horgony nevű blogom. Ez besorolása szerint is, nyíltan vallási jellegű, de emberi hangú volt, meglepően sok kommentelő olvasóval és talán még több csöndessel. Olykor még a fríblog főoldalára is kikerült az ajánlásba egy-egy bejegyzés. Kedves blogszomszéd még az utolsó előtti pillanatban lementette az egészet,így lehet(ne) szemezgetni belőle.
2008-ban, ifjúi lelkesedésemben a pekingi olimpia idején - mindennapos bejegyzésekkel - indítottam egy olimpiai sorozatot, amit az olvasók nem tudom mennyire, de én nagyon szerettem. 
Most ebből válogatok néhány sportágat és sportolót az olimpia idején:

Vívás - Isten szava eleven, átható és élesebb minden kétélű kardnál
 

A vívás csapatsport (is), egész válogatottat tudnánk kiállítani éremesélyes vívókból. Legelsőbben is Szent György, a lovageszmény, akire eredetileg gondoltam, de őt a képeken lándzsával ábrázolják, ez a fegyvernem pedig nem szerepel a mai sportágak között. Karddal a kezében láthatjuk Szent Pált is, akit - római polgár lévén - nem keresztre feszítettek, hanem lefejeztek. Ugyanezen okból fog kardot a kezében Szent Jakab apostol is (ő nem volt római polgár, viszont szintén lefejezték). Aztán itt vannak katonaként kezdett vértanúink, szentjeink: Szent Flórián, Szent Sebestyén, Szent Márton, Loyolai Szent Ignác, Assisi Szent Ferenc, és, persze, a királyok, a mi Szent Lászlónk (őt ugyan pallossal ábrázolják, de egyébként is egy másik versenyszámban kvalifikálta magát az olimpiára) vagy például a franciák IX. Szent Lajos királya. Ebben a sportágban találkozhatunk női versenyzővel is: Szent Johanna - Jeanne d' Arc - aki a kortársak tanúsága szerint kitűnően forgatta a fegyvert.
Tele van a Biblia is vívókkal: Józsue, Saul, Dávid, Gedeon; de karddal akarta meghozni az ítéletet bölcs Salamon király is, Péter apostol pedig kardot is ragadott, amikor Jézus elfogásának éjszakáján, a Getszemáni-kertben lecsapta a szolga fülét. "Aki kardot ragad, kard által vész" - mondja Jézus, de nem az olimpiára gondolt.

Csapatkapitánynak mégis másvalakit választok, olyant, akinek már van gyakorlata a kapitányi teendőkben: Szent Mihály arkangyalt, a mennyei seregek vezérét. A Biblia három angyalt említ név szerint: Mihályt, Gábrielt és Ráfaelt. Szent Mihály egyike a hét arkangyalnak (főangyalnak), ő a mennyei hadak vezére és győztes harcosa. Jelképe hatalmas kardja, mellyel legyőz minden gonoszt, akaratereje hatalmas, mint ahogyan ő maga is. Isten iránti hűsége megingathatatlan.

Neve a héber "mi ká él" = ki olyan, mint az Isten? kifejezésből ered. Szent Mihály arkangyal az Istenhez hűséges angyalok vezére, akik az Ő oldalán állnak a lázadó angyalok, azaz a gonosz lelkek elleni harcban. Az Istenhez hűséges angyalok jelszava, csatakiáltása: Ki olyan, mint az Isten?!, aminek voltaképpeni értelme ez: Senki sem olyan, mint az Isten, vagyis: Isten a leghatalmasabb, őt kell Úrnak elismerni.

A Bibliában az első emberpár paradicsomi kiűzetésekor találkozunk vele, majd még a Jelenések könyvében is. Legenda is kapcsolódik hozzá: 590 körül, Rómában, a pestisjárvány idejében, a könyörgő körmenet során, megjelent Nagy Szent Gergely pápának az Angyalvár felett, és visszadugta véres kardját a hüvelyébe, ezzel jelezve a járvány végét.
Erre emlékeztet alakja az Angyalvár tetején.

A magyar néphagyományban Szent Mihály ott van a haldoklók mellett, segít itthagyni a földi világot, átkíséri a lelkeket a túlvilágra. Ehhez kapcsolódik nálunk a Szent Mihály lova elnevezés, és innen a Göncölszekér másik neve is, Szent Mihály szekere.

Sokhelyütt külön imádságban kérik mindennap Szent Mihály védelmét, segítségét:
Szent Mihály arkangyal,
Védelmezz minket a küzdelemben,
A Sátán gonosz kísértései ellen légy oltalmunk,
Esedezve kérjük: parancsoljon neki az Isten.
Te pedig mennyei seregek vezére,
A Sátánt és a többi gonosz szellemet,
Akik a lelkek vesztére körüljárnak a világban,
Isten erejével taszítsd vissza a kárhozat helyére.
Ámen.

Rejtvény

csak úgy, játszásiból...

Mi ez, hol és mikor?

Beleszerettem a naplementékbe

Nem, nem tört rám semmiféle melankólia, romantikus érzelmeim se vettek erőt rajtam, hogy idén nyáron csupa naplementét gyűjtök be, egyszerűen csak sokkal kényelmesebb a naplementét szeretni, mint mondjuk a napkeltét lesni. Úgyhogy a Duna-parti tábor és az ugyancsak Duna-parti látogatás után már be kellett vennem a sorba, hogy milyen is egy naplemente hegyről hegyet nézve.
Hát, íme, ilyen:

A Várba mentem föl, most csak az ottani képeket mutatom, majd egy másik bejegyzésben jönnek a túloldal képei is.

 És akkor jöjjön a hegy mögött lebukó Nap!












 Az a János-hegyi kilátó, ha valaki nem tudná betájolni,-  és mindez már egészen este...

Hát, így telik a nyár, pontosabban így telt pár héttel ezelőtt, mert most már, bizony, jóval korábban kellene kimenni ezekhez a színekhez. 

Ki korán kel...

és jókor ül jó helyen, ilyen látványban lehet része:

(És akkor már az se olyan nagy baj, hogy munkába kell menni.)

Múlt-kor

A cím minden tekintetben helytálló, mert több mint egy hónappal ezelőtti eseményről írok, ami száz évvel korábbra vitt vissza.

A Hegytörténeti Gyűjtemény minden évben megrendezi a Múzeumok éjszakáját, amit lelkesen látogatnak  a kisgyerekesek és azok, akiknek nincs kedvük a városba bebumlizni estére-éjszakára. Itt, ha valaki bírja és kedve tartja éjjel 2-ig is jól tartják programokkal. Én is törzsvendég vagyok évek óta.

Mindegyik évnek van egy témája, amire az egész programot fölfűzik, idén ez az I. világháború volt. Kiállítás nyílt az akkori hegyvidéki életről, a helyi hadikórházakról és általában a Nagy Háborúról. Nagyon érdekes volt a hadtörténeti előadás és a fegyverbemutató is. Az előadásból tudtam meg, hogy nem a magyar katonák vesztették el a háborút, azok kitartottak, amíg bírtak, sok hadisikerrel, hanem a politika (a rádióban egész évben megy mindennap a "Száz éve történt"  párperces sorozat, amelyben az egyes katonák hősi tetteit emelik ki, hacsak tehetem, meghallgatom reggelenként).
Az előadást két idősebb katona tartotta - rögtön bemutatva a tiszti és a legénységi egyenruhát is - nagyon tartalmas, jó volt.

A különleges attrakció pedig a századeleji fényképezkedés volt! Korhű ruhában, korabeli, a környéket ábrázoló háttér előtt lehetett elkészíttetni (ingyér) azt a jólismert barnás fotót. Énis, énis, hogyne, persze, de még az FB-ra se teszem föl, nemhogy ide. Egy kis gondossággal akár jó kép is lehetett volna, de az a figyelem hiányzott. Megint egy pillanatig azt hittem, hogy..., és megint kiderült, hogy mégse. Nem baj, legközelebb újra belevágok valamibe, hogy újra kiderüljön :)

Természetesen, még egy halom egyéb program volt: gyerekprogramok, koncert, filmvetítés és ételkóstoló. Meggyőződésem, hogy a hegyen él a legtöbb rászoruló, éhező, jól szituált polgár, ahogy rávetették magukat a vadpörköltre. Az évi vadpöri és én még sose kerültünk közelebbi kapcsolatba, ez most is így maradt. Végül 9 felé hazaballagtam, mert már éhes voltam :)

csönd béke fény

Egy régóta húzódó meghívásnak tettem eleget a múlt héten, a szándék mindkét fél részéről jó ideje kölcsönös volt, csak hát időpontot egyeztetni olyan nehéz. Röviden megfogalmazva: kolostorba vonultam, pontosabban monostorba, vagyis szerzetesnővérek (közkeletű szóval: apácák) között töltöttem pár napot. Aki csak tudott előre a tervről a környezetemben, mind nagyon féltett, hogy, jaj, mi lesz ott, kezdve attól, hogy elveszik a telefonomat is, végezve azzal, hogy nyugodtan szaladjak haza, ha mégse bírnám.
Sietek megnyugtatni mindenkit: nem kellett menekülőre fognom. Nagyon jóleső, nyugodt, békességes, barátságos helyre találtam, egy szeletnyi otthonra. Semmi nem volt kötelező, de mindenben részt lehetett venni, az imádságoktól a munkán át az életükben. Természetesen, a kedves vendéggel szemben is megőrzik a maguk világát, külön étkeznek, és élik a saját napirendjüket. De ez nem volt zavaró, mert sok volt a találkozási pont, amikor lehetett beszélgetni, kérdezni, figyelni; és mert így én is szabadabb voltam.
Ja, és a vendégszálláson nem volt tévé, a wifi-kódot pedig hősleg nem kértem el  :)
És jó volt, felfrissítő, elnyugvást adó, amolyan, ide még vissza kell menni-helyként került be a szívembe és a messzi jövő terveibe.

A hely pedig..., az maga a békesség, a szépség, a látható Isten-dicséret.

Ilyen barátságosan kezdődött:

Aztán a múlt hétvégi reggelen erre ébredtem jobbról is, meg balról is:

Azért néha ki lehetett menni és voltak érdekességek.
Variációk cserszömörcére:

        
És esett, esett, esett...

A virágok és a kövek fényesedtek tőle

Ahogy egy népszerű blogban szokták befejezni a bejegyzést:
Ezen a helyen jártam, köszönöm az élményt :)

De még nem fejezem be, mert ott is bennem motoszkált egy kedves versem néhány sora, amire aztán itthon rátaláltam, és úgy érzem, a szavaimnál és a képeimnél is teljesebben adja vissza, hogy mit találtam ott:

Weöres Sándor: Dob és tánc (részlet)


csönd
béke
csönd
béke
fény
csönd fénye
béke csöndje
fény békéje csönd
fényes csönd béke
csönd béke fény
béke csöndes fénye
fény csöndje
csönd csöndje fény fénye béke
csönd fény

lombban kő
csönd köve
kövön fény csöndje
kőben csönd béke
kő békéje béke köve lombban
csönd fényes béke
kő lombban fény

kút csöndje fű
kútra hajló béke csönd
kút békéje inda
fű inda kő
lomb hintája kúton
fény ingája kútban
csönd dajkája
csepp
csepp
kút cseppje
cseppek csengő csöndje
csönd cseppje fény
kút habja kő lombja
fény csöndje béke

szél víz föld
kis patak irama
fény halmai
föld keblei
kút karjai
kő lábai
víztüdejü szél
lombtorkú csönd
fűruháju fény
kőarcú béke

reggel
dél
este
éj
hajnal karéja
dél sziklája
alkony karéja
éj sziklája
csönd
béke
fény hímzése
hab szövése
szél fonása
füst rovása
tűz írása
örökös szálak verejtéke
só
orsó
koporsó
kop
kop
harkály
óriási csönd órája
sok külön kis csönd ingája
kövön gyík
fénylő néma bálvány

béke veled
...
rend
ünnep
béke
rend köve
ünnep lombja
csönd füve
béke kútja
szállj békés lomb csöndje
fényes ünnep ága lengj
ima irama
unalom fénye
csönd ünnep béke rend szállj
ima fény ünnep lengj béke

fény csönd
béke
csönd
csönd
béke
béke