Számunkra ott kezdődött minden, a Ganzban. Édesapám már inaséveit is ott töltötte, 1939 óta volt a gyárban. A több ezer embert foglalkoztató gyár az ország jelentős ipari üzemei közé számított.
Az élete volt ez a gyár, a hajdani cserkészévek, a munkahelye, a baráti társasága, minden.
Október 25-én választották meg a munkástanácsot, és ő az egyik vezetője lett. Kitartottak, ameddig lehetett.
"Nem barikádhangulatban mentem oda, megválasztottak, teljesítettem a kötelességemet" - mondta, már a rendszerváltás után, egy interjúban. Amikor először letartóztatták, '56 decemberében, tiltakozásul leállt a gyár, emiatt rákényszerültek, hogy kiengedjék.
"Egy rendőrségi kocsi vitt ki a gyárba, s mire megérkeztem, összegyűlt
vagy négyezer ember. Felálltam egy ládára, és amikor a nagy zaj és
nyüzsgés elcsitult, levettem a kalapomat, és erre olyan néma csönd lett,
hogy a légy zümmögését is lehetett hallani. Életem egyik
legcsodálatosabb élménye volt az, hogy ilyen nagy szeretettel fogadtak.
És akkor elmondtam, hogy: „Emberek, elvittek két napja. Ott voltam két
éjszakát, egy napot. Most itt vagyok. Örüljenek neki, hogy
kiszabadultam.”
Amikor másodszor vitték el, '57 májusában, már csönd volt és félelem
, nem is engedték ki majd' hét évig.
A gyárba soha többé nem mehetett vissza.
2005 októberében egy ismerős fölhívott egy szombat reggelen, hogy azt látja a Budapesti Őszi Fesztivál programfüzetében, 10 órakor vezetett fotóséta lesz a volt Ganz-gyárban. Bár hozzánk képest az a világ másik vége, kaptam magam, és rohantam, hogy végre lássam.
Idézet az akkori beszámolóból:
A gyár 1844-től 1988-ig működött. Számos világhírű műszaki
találmány köthető hozzá. Vannak még élő részlegei, de ezen a gyártelepen az
üzemcsarnokokban kínai raktárak vannak. Nemcsak kínaiak, - ukránok, szerbek,
románok, ki tudja még, milyen nációk! Az udvaron nagy, fekete kocsik sötétített
ablakokkal. Titokzatos arcú, halk léptű kínaiak jönnek-mennek. Félelmetes
világ, most már nem kószál el senki a csoporttól. Az őrző-védő ránk szól, hogy
ne fényképezzünk, ez magánterület.
Átjutunk a raktárvároson a gyár belsejébe, itt már senki nem
törődik velünk, erre a madár se jár. Szívfacsaró a látvány: málló falak,
omladozó vakolat, hiányzó ablakszemek, fűvel benőtt sínek. Mégis kicsit olyan,
mintha tényleg csak szombat lenne és hétfőn folytatódna a munka. A daru úgy van
otthagyva, ahogy utolsó nap lemászott belőle a daruvezető, még az ajtaja is
tárva.
Meglepő módon, az értelmetlen pusztításnak semmi nyomát nem
látni, csak az idő vasfoga... Gazdag ország vagyunk mi, hogy így hagyjuk
elprédálni mindenünket.
A kovácsműhely rácsos ajtaján lesünk be, a nap pont jó
szögben süt, nagyszerű fotótéma ez is. Az egyik fiú jobban nekidől a kapunak és
az kinyílik! Beóvatoskodunk. Három férfi jön felénk, na, most biztosan
kizavarnak.
- Milyen cégtől vannak? – kérdi az egyik zordan.
- Semmilyentől – feleljük zavartan.
- Ja, valami iskola? – enyhül a férfi hangja.
- Nem, nem, városnéző séta – magyarázzuk, de ez itt olyan
hihetetlen, hogy csak bólint, jól van, jöjjenek.
Pár perc múlva már lelkes, ízes szóval mutatja be a műhelyt.
Nagyon szeretem, amikor valaki szeretettel és hozzáértéssel beszél a mesterségéről.
Amit látunk, még Ábrahám bácsi szerelte föl – mondja – hát a Ganz! – teszi
hozzá, értetlen arcunkat látva. Minden működőképes, mindennel dolgoznak is még.
Ez az egyetlen műhelye a gyárnak, ami rendeltetése szerint működik, egy kft.
öntödéje. Alig tudunk elszakadni innen.
Kösz, jó, hogy eltaláltam ide. Látod, most megint tudunk
miről beszélgetni…
Még a tűz is ég a kemencékben
(persze, ez az öntöde ma is)