Téli taliga

 

Meghökkentő kép, így, nyár derekán, de nekem kedves. Szeretem a hangulatát, a meglátott pillanatot, elképzelem a csöndes, téli utcát egy lámpafényes, késő délutánon…

Édesapám készítette a képet, még címet is adott neki: Téli taliga. Évszám, sajnos, nincs a hátoldalára írva, én úgy az ötvenes évek elejére vagy esetleg a hatvanas évek közepére tippelem. Az adatok azonban ott vannak: rekesz, záridő, - akkor még tudni kellett fényképezni! Oda van írva a gép típusa is: Reflekta, meg az ő neve, címe is rajta van. Talán be akarta küldeni valahová, de aztán, úgy látszik, mégse küldte el a nagyméretű, 24x19-esre kinagyított képet.

A fényképezőgépre emlékszem, egy barna bőrtokos, tükörreflexes gép volt, engem is azon tanítgatott a mesterségre. Nagyon tetszett, hogy fölülről kellett belenézni!

És azt is ki nem hagytam volna, amikor a besötétített fürdőszobában előhívtuk a képeket! Ahogy a harmadik tál folyadékban a papíron lassan kezdett előtűnni a kép…, hogy aztán majd csipesszel gondosan kiszedve, és a sarkánál a ruhaszárító kötélre csíptetve száradjon, amíg kézbe nem lehet majd venni.
Együtt voltunk nagyon abban az egész fotós játékban!

Édesapám most lenne 100 éves.

 

 

A hálózsák a beépített szekrény legfelső polcán álmodott már régóta. Volt miről álmodoznia, évtizedek táborait idézhette vissza… Igaz, utoljára 17-ben járt ilyenben és azóta se, vélhetőleg sose fog már, de az embernek kell, hogy legyen egy hálózsákja, mégha nem is használja, mert az jó, ha van. És mert a kalandjait, fiatalságát őrzi, ezért is szereti maga mellett tudni.

Édesapa, emlékszel? Még a Dohány utcai sportbizományiban vettük… Te választottad nekem, hogy jó könnyű legyen, elbírjak vele, ha vinni kell, de meleg és strapabíró is. Voltak korábban másikak is: az első, olyan 9-10 éves koromban kaptam, vatelinből volt, iszonyatosan nehéz és mozogni se nagyon lehetett benne, de jó meleg volt. Ugyan csak nyaranta használtuk, a csónak pedig elbírta a súlyát a vízitúrákon.  Aztán lett egy endékás: piros volt és sárga napraforgók voltak rajta, azt szerettem. Nagyon könnyű és elég kicsi volt, csak tokja nem volt, de azt varrtál neki.

De hát felnőttem, a táborok pedig folytatódtak, kellett már egy igazi. Ez a komoly, sötétbarna és még kapucnija is van, ez tetszett a legjobban benne! Ez a kapucni a tokja is, ha ügyesen hajtotta össze az ember…

Tegnap este a levelezőlistán jött a hír, hogy már szervezik a gyűjtést a menekülteknek. Pillanatok alatt összeállt az is a listán, hogy lesznek, akik kocsival összegyűjtik és elszállítják azoktól, akik nem tudnák elvinni a gyűjtőhelyre.

Nézem a listát: konzervek, tisztálkodószerek, babaápolás, termosz, takaró, hálózsák… Gondolkodom, mit is lehet most este itthon összekapni… igen, igen…. és már érzem belül a motoszkálást: hálózsák. Na, azt nem! Annak itt kell lennie… az az én életem… az még a mi életünk volt…
De miért is? Hogy továbbra is ott csücsüljön a legfelső polcon? Hogy tudjam, hogy megvan még? Most pedig valaki alhatna benne… a táborok álmaival… a béke ígéretével…

De, ha egyszer mégis kell megint? Akkor ne legyen?
És közben tisztán hallom a belső hangot: Add oda, fiam!

A szomszéd első szóra jött át, hogy levegye.

Az életnek két nyomorúsága van. 

Az egyik, hogy cserélgetni kell a szemüveget.

A másik, hogy nem is találod...

Remek étel avagy milyen is egy gasztroblog?

a karácsonyi guba maradék kiflikarikáinak hasznosítására, ha már ráuntál a mákra :)

A kiflikarikák eddig a mélyhűtőben dideregtek, de most eljött az ő napjuk, mert találtam egy csábító receptet, úgymint sonkás-sajtos guba.

Az én receptem kb. 4 kifli mennyiségére szól, amiből két és fél adag étel lett.

Felütsz 2 tojást, különválasztod a sárgáját, felvered, sózod, borsozod, és kevéske őrölt szerecsendiót is teszel bele, ez valami csuda ízt ad majd az egésznek. Meglangyosítsz 4 deci tejet, amit aztán hozzáöntesz a fűszeres tojáshoz. Ebben a keverékben megfürdeted a kiflikarikákat, (nem kell megáztatni benne), majd a tejet leöntöd róluk egy másik edénybe.

Mindezek előtt nagyjából 10 deka szeletelt, finom sonkát felkockázol, és lereszelsz ugyancsak 10 dekányi trappista sajtot.

Aztán egy csinos, kisebb tepsit kikensz vajjal (margarinnal), és elkezded belesorjázni az odavalókat a következők szerint: egy sor kiflikarika, rá a sonkakockák és megszórni a reszelt sajttal. Jobb időkben kis snidlinggel vagy újhagymakarikákkal is bolondítható még. Újra egy sor kiflikarika, újra sonkakocka, újra reszelt sajt - tart, ameddig tart ugyanígy, de maradékból nem lesz több új sor. Ráöntöd a megmaradt fűszeres tejet, és rámorzsolsz egy kis vajat is.
Sütő közben már előmelegít, tepsi be (vannak vidékek, ahol tepszinek mondják), és 20 percig hagyod sülni.
Mmmmmmmm és nyam-nyam. Fényképnek, sajnos, nem volt ideje készülni :)

Aki elolvasta, legközelebb meghívom egy újsütetűre :)

Áldott, békés Karácsonyt kívánok

minden kedves olvasónak!

 

Messze, messze

Valaki nagyon találóan úgy szokott jellemezni engem, hogy vagy valaki, vagy megy valahova. Ez nagyjából igaz is :)
Ennek megfelelően ma utaztam, olyan messze, hogy vonattal kellett menni (amihez, ugyan, én az évek során már edzve vagyok).  Az utazás legboldogabb pillanatai a meleg, kék vonatban töltött idő volt, mert amikor azon kívül voltam, kábé szétfagytam. Mert mindenki mindig messze lakik az állomástól :(

Jó néha a mások örömeibe, gondjaiba, munkájába belelátni, kicsit megmerítkezni az életükben. Hogy mennyi köze van egy ilyen látogatásnak az adventhez, a készülethez, a várakozáshoz? Úgy egészében benne van, nem kell mindent szétszedni darabokra és értelmezni próbálni.

Napról-napra

Igaz, még nincs advent, csak december van már, de most kedvet kaptam ahhoz, hogy írjak. Talán napról-napra... A csöndről, a várakozásról, a készületről, adventről. Hogy a magam számára biztosan az irkálás jelenti-e mindezt, abban nem vagyok biztos, de megpróbálom.

Délelőtt kimentem a farkasordítóba, a füleim nagyon fáztak, mert nem szerencsésen választottam meg a sapkát. Arra gondoltam, átsétálok a lassan beüzemelő vásáron (még csak a kürtőskalácsos működött, de a sülő finomságok illata még nem lepte be a teret, ezért nem is voltak sorbanállók), aztán gyalog fölballagok a plázába bevásárolni. És tettem is, közben találkozva két ismerőssel, mert hát falu ez.
Alig vártam, hogy beérjek a melegre, és a földszinten leülve megvárjam, míg kiengednek a füleim. Azonban, ahogy beléptem, zeneszó csapott meg. Ajjaj, gondoltam, akkor itt valami program van, nem lesz hova leülni, szomorodtam el.
Pedig volt ám bőven hely! Egy big band féle játszott, igaz inkább small-ba adták elő, mert csak négyen voltak. Egyikük fújta, a másik bőgőzött, a harmadik bendzsón játszott, egy banktisztviselő forma pedig klarinéton. Kellemes volt a zene, az amerikai karácsonyi dallamok és ismert számok váltogatták egymást. Húsz-huszonöten ültünk ott - a rohanásban elnyugvók - de mindenki, aki átsietett, az is megállt pár percre belehallgatni, elmosolyodni, önkéntelenül is mozdulni a zenére. Egy kicsi a játszószőnyegen matatott valamit csöndben, egy bácsi zenehallgatás közben a helyi újság friss számát olvasta, egy fickó pedig, nyilván a zenekarhoz tartozott, egy fura szerkezettel a kezében, mint valami két lábon járó drón repkedett körbe-körbe. Békesség volt, nyugalom, családias hangulat. Pedig biztosan senki nem ezért jött ide, csak futni a dolgai után, és mégis meg tudtak állni, mégis tudtak egy kicsit együtt hallgatni. Kezdetnek jó :)